Ébredj és kortyolj mélyet
Emésszen újra a tűz
Túl húson, lángon, mérgen
Átlényegülsz

Nyisd fel és tépd majd széjjel
És áss - üsd át egészen
És véss - új alakot létre
Hogy élj - hogy ezt is éljük túl

Írd, hogy minden rendben
Vésd rá - ez hát az ember
Formáld saját képre
S mard rá, ez vár a semmin túl

S írd, rá hogy szomjazol
Írd, rá hogy szomjazol

SZOMJAZOM
Új létre, új esélyre
SZOMJAZOM
Bűnökre, vezeklésre
SZOMJAZOM
Míg a világ üresen áll
SZOMJAZOM
Csak, ki nem keres talál

A formával nincsen vége
Kis szenny kell a máz alá
Fedni, mi üresen áll még
És talpra áll

Írd, minden rendben
Ím hát az ember
Formáld saját képre
Add át a mérged

Nyisd fel és tépd
Áss és véss
Így a mélyben néha nem jön át
Miért is vágysz úgy felfelé

S törsz felfelé
Túrsz felfelé
Anyagba lelket vérrel vájsz
S lehelsz belé magányt

S törsz felfelé
Túrsz felfelé
Amíg élsz

Már itt van érzem
S kúszik felém
Szép lassan elvesz tőlem mindent
S közben tudja, újra, s újra megtenném

Nem értem félre
Nincs sok beszéd, csak épp a lényeg
Hív a végzet, igen
Miért ne tenném?

Ne is keressél
Amit kellett, már megéltem
Lesz ki elkísér
Tűz, jöjj velem

Hogy merre tovább még
Döntök, ha a határra értem
Vonz a messzeség
Tűz, jöjj velem

S égess
Marj hát belém
Mintázz is újra, mintha élnék, mintha fájna,
Mintha újrakezdhetném

Akármit ígérsz
Én elvenném - s vinném az útra
Hív a végzet, igen
Miért ne mennék?

Hogy együtt nézhessük
Ahogy a világ ég
És nem bánunk meg
Nem bánunk semmit semmiképp

Amit magunk mögött hagyunk
Csak füst, s üres parázs
Itt nem vet követ felénk
Többé senki más

Nézd már nem is félek, bár torz a tükörkép
S e két világ közötti híd, nem vonz, inkább taszít
Hát ne is nézzünk félre, ne is keress mást
Csak koncentrálj a képre, mit a túloldalra vágysz

Hogy ott találsz....

Az üresség – folyton kísért
Suttogja, úgysem, mégsem,
Miért is kéne más – s pont itt talál
A holnap, hol tegnap erre járt

Seholsincs már, amiért halnál,
Amiért az ember lánggal ég
Ha volt is így, már kihunyt rég
S az árral úszunk semmiként

Egy újabb nap, egy újabb év,
Ez is csak ugyanúgy telt el
Mit is várnál, ha nincsen kép
Mit e lét ne tépne végleg szét

Néhány szilánk, pár törött rész
Marad majd, s álmodból ver fel
Hogy nincsen tovább, s ez így van rég
És élve oszlunk semmivé

És ez így van rég

Ez csak mi vár
Nincsen tovább - nincs semmi

Bár benne élsz
Nem látszik még
Mi volt a teremtő terve
Ha nincs megoldás
Sem folytatás – nincs semmi

Élünk majd szorgos senkiként
S jaj nélkül foszlunk semmivé
Ahogy bízunk, úgy csalódunk
Nem vígasz, hogy alig fáj

De az ízét tényleg szokni kell
Boruljunk térdre
Innen már nincsen lejjebb
Innét esni, alig fáj

Isten hozott itt lent a sárban
Testvérem e másvilágban
Azt mondják a halál gyötrő
De élve múlni, alig fáj

Már üres minden
Csak átfolyik rajtam a lét
Az alvó meg se mozdul
Mindegy miért szunnyad,
Miért nem él

Hát súgd, hogy jó lesz
Hazudj, hogy tarts, bár el nem érsz
A falon túl talán még áll
Pár tucat bábu - tűzre kész

Ott keress engem
Tán megtalálsz

Már hív az éj
S véredben ég
Mire tegnap nemet mondtál még
Más úgyse' vár
Így éjfél felé...

Ha keresnél
Kiáltsd felém
Ha rossz is, jobb a semminél
Ne várj tovább
Így éjfél felé
S éjfél után

Hát újra itt állsz
Az út hát körbe ért
S ismét porba téved
Úgyse' bánjuk, nincs miért

Hát súgd, hogy jó lesz
Nekünk egy pokol túl kevés
De a körénk húzott falakból
Néhány új biztos kijön még

Ott keress engem
Tán megtalálsz

Elmúlni akkor bírsz, ha élsz
Túllépni akkor bírsz, ha fájt
Hazudni akkor tudsz, ha van már igazság
A felszín csak jobb annál, mit rejt, s nem enged át

Hát miért kell, hogy érts?
Miért kell
Hogy mindig mindent láss?

Miért kell, hogy érts?
Kevés, ha engem vársz csupán?
Van hely
Honnan én is visszafordulnék

Nézd hát, ez mind Tiéd
De nincs tovább
A zárt ajtók jogán
Vigyázz
Itt nem jár más csak én csak én

Érj el hozzám, használj mindent, ami nyitva áll
Akit látnál, ő nincs már, de vár ránk valahol, valahol talán

Ajtók, zárak, titkok - emberré összeáll
Miért is várnád, hogy másban nem is látsz
Egy sarkot, egy árnyat, mi mélyen rejtve áll
Csak azt vágyd, mit nem fáj, ha végül megtalálsz

Néha a legjobb, hogy ha minden ajtót zársz
S nem űzöl kételyt, amit igaznak nem vágysz

Elért, eltűnt az ég - végre
A felszín többé nem árulhat el
Magány - elértem, az enyém - elértem
Hisz magába tér, ki nyomomba lép

Vádollak Téged
Te álszent börtön
Hús és vér

Kárhozz el végleg
Zuhanjunk együtt
Te és Te és Én és Én

Újra itt és újra én, s a mérleg
Mit a látszat előlem most nem zárhat el
Csak az van, mit hoztam, a súly mit vontam
E méregpohár, bürök kegyelem

Vádollak Téged
Te álszent börtön
Hús és vér

Pusztít a lényed
De maradjunk együtt
Te és én és te és én

Mint tűz és a jég

Ez a legvégső menedék
Csak az jut át, ki mást már nem remél
Itt csak az vár, amit hoztál
Itt csak Te vagy az, aki én - csak Te és Te és én és én

Mint tűz és a jég

Kegyelmet nem érdemlünk
A szennyben társra leltünk
A valóság másra vár
A méregpohár
Kitöltve már

Úgy hiszem, a távolság már mindent felélt
Csak ez maradt, az üresség és némi héj
Tán közelről, még akadna, amiért maradnék
Tán maradnék, ha megnyílnék, de túl fakó a kép

Itt vagyok én, a percnélküli ember
Mindentelen, csak egy valóban élek
Fel is őröl lassan, mi mindig másra vár
Folyóba nem lép kétszer, benne végigáll

Végigáll, nem pihenhet, mindenre vár
És nyugtalan, ha helyben áll, örök vadász
Bár hihetném, hogy jobb, ha nincs, mert íze sincs
A világnak, ha sosem más és egyirányba visz

Nincs egy jó irány, mind másfelé néz
Bármerre mész, a többi azzal vész

Nem marad más...

Az utad járnád, ahogy én
S én nézném, mi épp benned él
Vágyjuk, amit csak ő láthat
Amit egyszer mástól reméltél

Idekint, már mind a látszat
Belül csak a tegnapi fény
Amit egyszer biztos vártam
De ami más, most abból vennék még

Legbelül, tán maradt még, pár csepp remény
És elkísér, hogy megöljön, hol az este ér
Ha leszáll az éj, a került út, ott megkísért
Nincs ébredés, az álomból, mit távol tart e vég

Kutatom még az élet színét
Fakóbb, mint ahogy bennem él
Sokszor még feldereng bennem
Hogy izzott a legelején

Valahol tán eltévedtünk
Vagy az út vitt másfelé
Lehet eladtuk a lelkünk
S rég az ördögé

Valamit már nem kell mondanom
Meg úgysem értenél
Valamit még el kell fojtanom
Mert rólam mást hinnél

Aludj hát, nincsen semmi baj
Mélyen, hol nem kell félj
Romok közt ébren álmodunk
Ébren és várjuk a fényt

Aki remél, biztos megmarad
Szívósan, patkányként
Holnap még nem tudjuk mi vár
De élünk, élünk s várjuk a fényt

Ott várjuk a fényt
Romok közt patkányként
De míg az ember él
Addig lesz remény

Hogy bármi történhet
S bármi más jöhet

...míg az ember él

Tőlem idegen a remény
Nem vár béke, menedék
A porba vájom utamat
A végén véd majd, s befogad

Néha elér
Ha más lennék könnyebb lenne
El is hinném
De tovább hajt a vér

A mának élj míg meg nem öl
Hidd el egyszer úgyis vége
Vedd a részed mindenből
Miért is lenne minden másé

Ki porban élt most létre tör
Ízleld, érezd át a mérged
Ne félj hát a lényedtől
Élvezd, aki vagy

Élvezd, amíg vagy
Ó, hát ez volnál?

Sok apró árny a lelked
Mit kívülről a tudat zár
Súlyától meg is rogynál,
Meghajolnál...

De a végén úgyis ráébredsz majd
Hova a tudat zár, nincs igazi lét
Csillogón, fényben állsz majd
S csak belül dúl az üresség

Nem kell - tőlem idegen
Ott lenn - a porban a helyem

Ott a helyem

Emlékezz mikor ráébredsz majd
Hova a tudat zárt, nincs igazi lét
Maradni könnyebb lenne
De hát hajt a vér

…szítsd még
Tűz nélkül sosem teljes
Átkozz el, szakíts szét
Hit nélkül mit ér az ember

S az üresség, árad feléd
Bezárulsz, hátrálsz, remélsz

Mondd, mit remélsz?
Bezárulsz, hátrálsz…

Mert Te is érzed
És elvakít
Mert Te is érzed
Már Neked is részed!

Mert Te is érzed, hogy éget
A kétség mar és egyre űz
Valami nincsen rendjén
Valami rosszul jár

Kiűzetve pusztát járunk
Lelkünk nyugtot nem talál
Valami nincsen rendjén
Valami rosszul jár

Sírba is csak ott szállunk
Hol tíz körmünk a földbe váj

Fent krómszín égbolt
Csak Tőled jöhet a fény
Más nem tehet azzá
Másra ne is várj

Fent krómszín égbolt
És ha jobbat szeretnél
Ha nem megy, próbáld másképp
Ne add fel! Ossz reményt!

Ezt a jövőt másra szabták
Egyedül félek
Ennyi jutott az egészből
Megszürkült szavak, s képek

Bárcsak belémvésnék
A Világ így, színtelen jó
Talán szűnne végre az érzés
(Bárcsak én is hinném végre)

Az éj elért a fal mentén
Mondják reggel itt volt
Talán mindig is állt
Az út itt véget ér
Éjjelre fölémhúzom
Az avart, s alszom tovább

Hajnalsugár, ha ér
Majd újra nézem mindazt
Ami épen maradt még
Ami engem jelent még
És végső tettre bírhat
Míg fénye bennem él

Nehogy felkelts azért
Arcom, ha földbe fúrom
Lehet, így jobb, s nem árt
Egy kép magába zár
Feltűnnek régmúltromok
És az egy, ami még áll

Nem kész dőlni még
Hallom, hogy csontom roppan
Vér festi rút falát
Az út itt véget ér
Búcsúzom, fölémhúzom
Az avart, s alszom tovább

Néha fáj
A mélység
Nem enged át
A föld véd

Míg fel bírsz állni
Ha tudsz még járni
Míg véred rohan
Menj tovább!

Ha az ízét érzed
És részed kéred
Míg lelked lobog
Menj tovább!

Nézz rám - ez az élet
El se hinnéd, milyen mély egy seb
Ha tényleg métely
Tudom én

Ahogy rothad -  sosem éled
Üszök sorsa - belemélyed
A végzet
És mégis részed

Az ember nem más csak egy gép
Csak egy fogaskerék
Ha elkopik, leáll
Akad még épp elég

A dicsőség rád is vár
Tanulj, fejlődj tovább
Mert szükség van Rád
Szükség van Rád

Nézz rám,  még neved sincsen
Csak szám vagy egy rossz relén
Ott állsz a sorban
És mégsem érted - mégsem érted

Hajszol a régi hívás
Tűrj, termelj, fogd be szád
Hallod? Friss húsért kiált!
Szükség van Rád, szükség van Rád!

Már fagy van odakint
Fagy már idekint
Ahol a senki jár
A fajtánk vár
Csak egy láng ég
Ülj mellénk
Még jó, hogy miránk más vár

Nézz rám, már arcod sincsen
Elhitted a sok szabályt
Hitted, ha véred hullik
Több leszel majd, hisz többre vágysz

Amiért éltél, úgyis másé
Tiéd nem lesz, ne bánd
Míg vér kell gépbe, mindig
Lesz majd ki a helyedre áll

Elvétve érzem, máshogy éltem
Jobb volt-e, nem emlékszem
Az a sok hang, villanás
Azt hiszem féltem, de már…

Fagy van odakint
Fagy már idekint
Hol a senki jár
A fajtánk vár
Csak egy láng ég
Ülj mellénk
Még jó, hogy miránk más vár

Mondd ki véd a mától
Ki véd meg önmagamtól
Megannyi árnyék között
A bábu merre lép

Mutasd mi tart az úton
Mit rejt a vége
Sok tűnő érzés után
Mit tartogat még?

Együtt néztük aznap
Ahogy a szín mélyebbre vált
Ha mondjuk minden rendben
Hittük megy tovább

És azt is hittük éppen
Hogy nincs, mi közénk áll
S így is lenne vége
Ha nincs idő, s távolság

A rengetegbe érve
Ott arra eszméltem
A bábu már mélyen alszik
Többé nem kel fel

De már nem használ a sírás
Bár úgysem maradt más
Hadd hulljon könny a porba
A sár jó útitárs

Mindegyik rontott lépés
Valami új felé visz el
Áldott a tévút léte
Bár mélybe ránt, s ott eltaszít

Míg a sorsom magam mérem
Én adom, mit nem vesz el
Lépj hozzám közel kérlek,
Hisz osztozunk, osztozunk ezen

Egyformán néz ránk az ég
Együtt fűtjük belső poklunk

Kelj fel és járj!
Míg erőd tart
Ki ne térj!
Nincs más világ
Itt kell, hogy élj

Mondd el mi bánt
Mit érzel
Mily kínt hoz a veszteség
Üvölts, ha fáj
Kiálts, ha félsz

Ég még, formál
Lényegük, mégis mondják
Hogy bűn a vágy
Bűn a lét

Hát járjon át az élet
Ébredj fel úgy, hogy érzed
Terád vár
Minden tiéd!

Átkelsz a vágyak tengerén
Mégse fúlsz meg
Ezért megbélyegez más
El nem ismernek
De teljesebb leszel, mikor majd partra lépsz
Ha partot érsz…

De a bűn még ég, formál…

Ég még, formál
Lángolunk, mégis mondják
Hunyjunk ki mind,
Hűljünk le már

Hát járjon át az élet
Ébredj rá, mélyen érezd
Hogy Terád vár

Csókod íze csak, ami ma éltet
Ölelésed édes méreg
Karjaid közt elfelejtem,
Hogy miért hagynálak el

Tüzet szító, buvölo hazugság
Olaja, testedre folyik rá
Megölsz, megfojtasz vele
Igen, Te így szeretsz

Nem lesz több seb a szíven
A fájdalom vigyáz rád
Lelkedben sötét éden a vágy
A vágy, ami hajt tovább

Elhagysz, hogy újból visszatérj
Utad én bárhova követném
Nem gyulölsz, nem szeretsz
Ez az út rég nem a Tiéd

Tüzet szító, buvölo hazugság
Olaja, testedre folyik rá
Megölsz, megfojtasz vele
Igen, Te így szeretsz

Nem lesz több seb a szíven
A fájdalom vigyáz rád
Lelkedben sötét éden a vágy
A vágy, ami hajt tovább

Nem lesz több seb soha
A fájdalom vigyáz rám
Lelkemben a sötét
Maga az éj
Meddo szenvedéllyel
Várom a hus magányt
Már a puszta létem is fáj
És a fájdalom magamba zár

Csókod íze, ami ma éltet
Ölelésed méreg
Tudom jól

Elhagysz, hogy visszatérj
Én bárhova követnélek
De az utad maga a vég

Elbuvölo alkony
Lelkem is bomlik tán
Cseppként leszek ma tenger
Harmatként óceán

Szétfolyni a forró urben
Túllépni a múlt falán
Egy lenni a mindenséggel
Élni akár a halál....

Fentrol nézve más
Nincs szenvedés, sem hanyatlás
És ami igazi még
Már csak fentrol nézve szép

Szemközt az osi térrel
Benne élsz a rész hevével
Alant elterül még a táj
Akár a magány

Élet súlyának
Égo fájdalma
Minden percének
Vérzo vágyálma

Lenni az más
Olyan, mint szállni, ha nincs határ
S látni, hogy minden halálra vár

Elbuvölo alkony
Lelkem is bomlik tán
Cseppként leszek tenger
Élek akár a halál...

Térden állva, egy hangra várva
Egyedül a jéghideg éjszakában
Az égre nézek, halkan kérek
Egy jobb világot, mint amiben élek

S esélyt a szabad léthez,
A mélyben fogant új reményhez
Haragot, hogy visszatérjek
Vagy végleg eltévedek

Új világba vezet a léptem
Ott vár minden, amitol féltem

Az örök talány, utam vége
Folytatást nem is remélve
Zajlik még testem halála
Akár a hattyú utolsó tánca

Lassú halállal álmodom,
Ahogy a penge a kezemhez ér
Csekély csupán a fájdalom – mégis
Testem a tüzében ég

Arcomon a búcsúkönnyek
Vérré válnak, eltemetnek
Bennük arcok, régi képek
Csillognak, majd messze tunnek

A lemondás békéje vár
Vesztesnek ma ennyi jár
Nem érzem, hogy ennyi év után
Létezhet szép halál?

Utolsó percek
Már nem is fáj
Mi jöhet még, mi itt talál?
A föld mélyében várok rá
Utolsó csókra – legutolsóra

És lassanként elolvad az én
Az érzés magába szív
Ez a furcsa kettos kényszer
Ma újabb útra hív

Nem, még nem – nem látszik a vége
De az eleje sem segít
Adj ebbol még egyet édes
Talán jobban elrepít

Úgy elmennék már – egy más lét után
De a büszkeség visszatart – önmagamban tart
Nézd ez már más világ – nélkülem él tovább
Ne mondd, hogy nem lehet – nem hiszem, hogy nem lehet

Várhatnék – de miért – pálcát tör a múlt
Éveim felett, végzetem felett
Ez a néhány év – itt véget ér
Újra sosem kezdeném

Utoljára körülnézve
A külvilág megtagad
Épp ideje már továbbállnom,
Feledve múltamat

Ahogy azt útra lépek
Nem számít, hogy ébredek
Nem számít már ez sem kedves
Írd csak a többihez.

Így utoljára körülnézek
De a külvilág megtagad
Épp ideje már továbbállnom
Tovább – feledve múltamat

És ahogyan a végso útra lépek
Nem számít, hova ébredem
Nem számít már, nem számít ez sem
Nem számít, nem számít már

Vándor vagyok – Buntelen utazó
Úton vagyok egy szebb világ felé
Erom temérdek, szeplotlen lelkem
És tisztaságom egyetlen fegyverem

Vér – még hajt tovább, az ismeretlen szépség után
Vágy – ideák iránt, bennem élnek, töretlen képek
Halál –csak állomás - de minden percre felvigyáz
Még vár – még nem talál-, de majd ha érzem
majd én, majd én bevégzem

Vándor vagyok – névtelen utazó
Úton vagyok a legvégso felé
Erom a múlté, kárhozott lelkem
És életem borul rám, mint szemfedél

Miért – mondd miért fáj, hogy nem talált rám a szebb világ
Hogy annyi év és harc után
A porban élek, ha ez még élet
A porban vérzem, a porban

Miért, mondd miért fáj
Hogy nem talált rám
Az a szebb világ

Hogy annyi év és harc után
A porban élek
A porban...

Nézd ez a sár a lelkem vére
A testem szárazjég
Bár a hideg összetart még
Széthasít a fagy és a tél

Pihenj meg nálam ma este
Meséld el mi az mi még
Él ebben a rideg világban
Meséld, hogy valami él

Hazudd, hogy nem lesz már rosszabb
Hazudd, hogy van még remény
Hazudj, hogy én is elhiggyem,
igazat beszélsz

Ne mondd, hogy tudod mit érzek
Nem mondd, mert nem hiszem el
Ha valahol boldog lehetnék
Nem itt van, az nem ez a hely

Hazudd, hogy még most is élek
S, hogy látod az út elejét
Hova hogyha visszatérnék
Talán újra választhatnék

De csend, legyen a beszédnek vége
Szavaidtól olvad a jég
Bár nekem a halált jelenti
Olvassz fel - szakíts szét

Gyere és nézz velem a fénybe
Majd hunyd le szemed, s mondd mit látsz
Mi az, mit felfed a képzet
Mi Igaz, s mi a Valóság

Én se láttam meg mindent
Talán mert túl közel volt már
S az Élet elfojt mindent,
Mit a Lét szépsége ád

…ez a keserédes tánc
Talán utolsó, tán csak más
Lehet, hogy a kezdet vége
Vagy egy álom – semmi más
Csak ha már késo létszik
Csak ha már késo fáj

A perc szóljon a Létnek
S annak mi még várhat ránk
Az Élet átfest minket
Közelrol mindaz más

Mit a képek elénktárnak
A túlontúl könnyu igazság
Aggasszon a dolgok lénye?
Vagy elég így?

S ha mind leáll
Nem a fények égnek
Mi vezet minket,
Ha nincs tovább?
Ami kimaradt,
Vagy meg sem történt
Súly marad
Mi nem nyomaszt tovább

Az életút
Sosem teljes
Siralomvölgy
S ha nincs tovább
Mi kimaradt
Vagy meg sem történt
Súly marad
Mi visszatart talán

… ez a keserédes tánc
Talán utolsó, tán csak más
Lehet, hogy a kezdet vége
Vagy egy álom – semmi más
Majd ha már késo létszik
Majd ha már túl késo fáj

Nézd ember!
Hogy remeg kezed!
Ha eltunik tenvilágod,
Megérzed e veszted?

Másé a tiltott gyümölcs
Ízét is más érzi már
Mérge lett csak a tiéd
és az elmúlás...

Küzdöttél és bízva bíztál
Vétkeztél,
Bunhodj!

Elveszett minden részlet
Zavaró és valószerutlen
Klisék, s az a biztos végzet
Üres teljesség

A falakon, melyek körülvesznek
Feldereng néhány hazugság
Idézek egyet, s hogy igazát értsem
Arcomba vésem minden sorát

Mondd hol az az elvont érzés
Ha vagyok, s nem csak látszom lenni
Ez az elmúláshoz kötött lét
Túlontúl rövid felfedezni
Misztikus érvelés és a láz
Vajon hol az igazság
Talán az érem túloldalán
Vagy keressem ideát?

Tapogatódzom vakon és némán
A kiút vágya nem hagy pihenni
Borbe vésve rajtam minden írás
Jeleit nem merem feledni

De az útra magam lépek
S járom, míg a remény éltet
Mert hiszem, hogy a sok hazugság mélyén
Valami még az enyém

Pár érzés, s megannyi rontott lépés
Megalkuvás, meg nem értés
Az élet néha mit sem ér

És most elmúlt, ennyi, vége
Sokat magam sem adnék érte
De mindez én voltam
Az emlék enyém

Ennyi voltam, ennyit értem
Többet vártam, mást reméltem
Az élettol – de mit sem ért
Semmit sem ért

/intro/
Látjátok feleim szemetekkel mik vagyunk?
Ím por és hamu vagyunk.
Mennyei kegyelmében teremtett az Úr
És adta Nékünk otthonként ez Édent.

Megannyi gyümölcse ezer gyönyört ád
Mézédes étkek – mezítelen szabadság
Mi végre hát a tiltott tudás?
Keser? íze mit magunkénak vágysz?

S ha vége
Mérge csak minket talált?
Vagy egész fajtánknak ettünk halált?

Látjátok feleim mik vagyunk?
Por és hamu
Por és hamu

Vér soha ne tapadjon kezedhez
Mondd el mi a vér
Vágy soha ne szaggassa lelked
Mi az és mennyit ér
Ne szennyezzen gyulölet mocska
Elkerülöm én
A boldogság csak a bolondok álma
Nem lesz soha enyém

A hét fobun és a szeretet népe
Mint bukott angyalt számuz e földre
És mindvégig felettem áll
Mindvégig felettem áll

Megvárják, míg elfolyik vérem,
Hogy bunök nélkül is kiérdemeljem
Az o sorsuk zsarátnokát
Az o sorsuk zsarátnokát

Ha én csak pillanat vagyok
Vízió e mind, mi örökké tart?
Vagy csak bennem folyik a változás
Bunbak vagyok, ki mindenért hibás?

Mint véráldozat jöttem e földre
Szenvedésre ítélt
Mit más nem lát, bennem széppé lehetne
De közelít a rév

A keseruség - tudatom gyöngye
Körbezár és véd
Mit meg nem érhettem, másé se légyen
Pusztuljon, ami él

Hát mondd a haldoklónak,
Hogy szép az élet
A boldog párnak
A szerelem méreg

Meséld el a vaknak
Mindazt, amit látsz
Ha nem lehetsz boldog
Terjeszd a romlást

Az Életet sosem láttam
De jártamban megcsodáltam
Mindazt, mit más megtiport
Én enyémként szerettem

Mit láttam – hiányzik érzem
S fáj, hogy hiába éltem
Ami szép volt elviszem, s hidd el
Enyém lesz csak az enyém

Túl messze mentem., s még épp közel
Vagyok, hogy távozni láss
Megszürkült hétköznapok szürkés, ködös
Lencséin át

Tudom nem ez a legkönnyebb lépés
Mégis másképp mostohább
Mintha közös álmunk halott súlyát
Együtt gördítenénk tovább

Az évek telnek, tovább tépnek
Így gyökerek nélkül
Meghajlanék, de félek
Mi vár, ha a szél elül
S az élet, mivé lesz
Ha csak megszokás, mi ûz
Mindegy, hogy ég vagy parázslik
Csak izzon, benned a tûz

Hiába kérded, soha nem értettem

Miért vágyom mindig máshol lenni
Egy kevés érzés, vágy, melegség
Vonz, mégis kevés
S az álom, mely engem kísért
Bennem él - mindig megtalál
Hogy elmenjek olyan messze,
Hol senki nem keres már

De mi van, ha nincs több, csak ennyi várt
Ez volt a sorsom, ennyi járt
Hol tudom meg, hogy ez itt a vége
És nem vezet már út felfelé

Emlékszem a pontra, hol kezdtük
Sok naív, ártatlan percre
Közös álmunk nem felejtjük
Nem leszünk vágyaink veszte

Nem vigasz, hogy nincs igazság
Nem adjuk, mi igaz reánk

Ami minket bélyegez meg
Velünk él, s remélünk véle
Erõt ád a némaságban
Ahol várunk saját idõnkre

Nem kértem soha a jövõt
De a múltam enyémnek érzem
Nem kötöm fel magam a kendõt
Tapadjon máshoz a vérem

Nem vigasz, hogy másnak rosszabb
Nem vigasz, hogy másnak se jár
Felejtés a gyenge jussa
Gyalázat és a lemondás
S csak annyi lesz sírunkra írva
"A világ reánk sohasem várt"

Emlékezz a pontra, hol kezdtük
Sok célra, hiú reményre
Amit tettünk nem feledjük
Legalább ezt hagyjuk örökbe

Falak ellen, széllel szemben,
Szüntelen kereszttûzben,
Túl nehéz erõre lelni
S hinni egy saját jövõben

Ha kérnék valami mégis
Félek az csak annyi lenne
Milyen volt tisztának lenni
Hadd ízleljem csak egy percre

Még...

Csak egy percre még...

"Nincsen apám, se anyám,
Se istenem, se hazám"
Eladnám a lelkemet,
De az ördög - maga se venné meg!

És ha elfogy az erõ
Ne sírj, vígasztalj engem
Már csak a múltunk közös
Ölelj át és engedj utamra el

Az eddig-volt véget ért
Mindaz, mi táplált, s érlelt
Egy hithû szenvedély, ami
Féltõ magányba tévedt

Bánkódni sincs miért
Nyugtot ember hiába vár
Még ha az én mélyére is száll
Enyhet ott úgysem talál

Azt mondta: "Egyszer talán
Ha mindez semmivé vált,
Nézzünk szembe újra
Mert még annyi minden vár
S jobb is lesz talán
Egyedül, mással nem gondolva"

Azt mondta: "Egyszer talán,
Ha mindez semmivé vált,
Nézzünk majd szembe újra
Mivé is válhattunk volna.

Mert ára van a múltnak
Néha több is, mint elég
Megfizetünk majd minden percért
Ha kiderült mennyit ért.

Keressük kábán
Amit csak a másik ád
Mindhiába
S csak ülünk némán
Együtt - árván
A semmi ágán,
A semmién..."

Lehet, én tévedtem
Kevés, mi összeköt
A tûz mégis hiányzik
Ami csak Õtõle jött

Másban múltat keresni
Ámítás, árulás
Lélekben egyéni érték
Csak ettõl szép a más

A káprázatnak régen vége
Õ elment, igen messze jár
Így évek múltán csak azt remélem,
Mit keresett megtalált
De ha valaha ketten,
Behegedt sebekkel
Csak még egyszer találkoznánk
Bár megköszönhetném
Mindazt a jót, mit szánt rám

A semmi ágán...

Te is ugyanúgy érzel
Ahogy szökik a fény
Jobb lenne itt se lenni
Új hely, új remény

Hátrahagyni mindent
Mi árnyékot ád
S az ember sötét, vízes síkján
Mennénk tovább...

...és megszûnt a külvilág
Eltûnt minden összhang
Nekünk csak ez maradt
Éhség, s az önemésztõ harag

De érzem,
Hogy szunnyad a remény
Kétségbõl ácsolt jövõnkbe
Többé már nem tör utat a fény

A Sötétséggel eggyé váltam
Részem lett és én az övé
Új világom bûnre csábít
Nem állok ellen - nem állok ellen én

Új jövõmre itt találtam
Tarsolyomban pár erény
Tûzre vetném - hadd égjen
Ha ez a sorsom - ennyit ért

Rég vártam egy új világra
Szépségre szabadságra
Hitem elhagy, testem romokban
S lelkem pokolra száll

Te is ugyanúgy vérzel
Sodródni vágysz
Nem számít, ha az Élet habja
Még mélyebbre ránt

Ott se lesz rosszabb
Ott se lesz más
Elmúlunk szépen, csendben
Mindegy mi vár odaát

Te is ugyanúgy magadba nézel
Amikor nincsen menekvés
Ami érték, hamuban izzik
Nem perzsel a holt remény

A múlt üresnek tûnik
Csak pár erény-parázs mi fénylik

Ugyanúgy...

Érzed-e Te is, ahogy gyorsul minden,
S lassanként elmosódik a kép
Úgy hittük tiszták leszünk
Nem vesszük át más bûnét

Félek, hogy minden perccel
Elvész egy cseppnyi büszkeség
Ahogy nõ az Élet sodra
Úgy ölel, s ránt magába a mély

...én sem láttam a Napfényt
Úgy hiszem, hogy szép
Mégis, azt hallottam
Felperzsel, amit csak ér

Az éjt is meg kell szokni,
Álmunk csak fohász
Valami szép után, valami jobb után
Valami egészen más után

Emlékszel-e olyan képre
Mi hordozza at új ígéretét?
Ha volt - én összetéptem
Mielõtt még mást elér

Jobb volt, így elpusztítva
Mintha rossz kezekbe tér
Készüljünk hosszú télre,
Mi sötét, s véget nem ér

Bûnösök tartsunk össze!
Ha a világ így összezárt
Ahogy vibráló neonfényben
Keressük létünk okát

Az Élet úgysem ízlik
A Halál túl komplikált
Ez a másvilág-kavalkád
Többet vesz, mint amennyit ád

És a kavargó tömegben
Hol oldódik az én
Ezernyi hang közt
A másság mit sem ér

Ha el is mondtál mindent
Mi óv és ami árt
Nem tör át, s ki rá vár
Cinkos némaságot talál

Ez a hely sem tart örökké
S ahogy változik az ár
Új jön, hogy eltörölje
Minden rossz, mit más csinált

De az én - az mindig én lesz
S míg a szín, s a díszlet vált
Ember csak ember marad
S kutatja a láthatárt

A kavargó tömegben
Már rég nem látom át
Milyen érzés jelet kapni
Mi igaz, s mi célt szolgál

És átölel az örvény
Ez a kényszer-némaság
Mikor nem lehet átadni
Csak venni, csak venni

De talán jobb így némán
Mint járni demagógok útján

Ahol minden egyértelmû
Hol, mit más mond - hazugság
Hol a fekete-fehér híján
Csak szürkeség, szürkeség vár

Hát hadd maradjak némán
És a látásért sem kár
Vegyenek el mindent
Töröljenek, töröljenek már!

A tûz, a cél, a cél, miért valaha éltünk
S a vér, hová tûnt a kiontott vér

A lángokra is már csak én emlékszem
Nem lobog rég, ronggyá szõtt büszkeség
Õszinte lelkek - én bennem még élnek
Rengeteg hant, még mindig túl sekély

Jobb volt, míg folyt a vér
Jobb volt, kenyérnek remény

A szív erõsbb, mint a tudat, ha él
Már nem érthetjük miért hullott a vér
A gyûlölet a lelkekre ült
A másik fél túl messze került

De ha jõ a szó, s hívnak már
Védeni jogot, istent, hazát
Hõs leszek, ki új földre tért
Az utókor majd biztos megért

A reggel majd egy sáncon ér
A hajnal mind magától szép
Pár szeretõ arc még feldereng
Nem azt várják, akivé itt leszek

Ahogy lépek, nézem a nyomot a sárban
Vajon hol vannak, akik elõttem jártak
A nap ezegyszer elvakít még
Isten hozzád! Isten hozzád!

Még egy lépés
Egy végsõ a legvégsõ után
Már nem érzek
Csak lépek élettelen

Hogy hová érek
Nem látom, s nem értem
Haladok még vagy csak létezem?

Hogy volt-e cél
Vagy otthon, ahova térek
Összetéptem a válaszokat rég

Csak a sár barátom
Ki nyomaimat óvja
S átölel, ha rámköszönt az éj

Holt világba vezet a léptem
Ami szép, azt régen én letéptem
Az út, csak az visz már tovább
S már nem érzem, ha fáj

Jármomba én magam szálltam
Le nem téptem, meg nem álltam
Mindezt másképp láttam én
Szépnek tûnt még az elején

Ahogy jött én meg nem tagadtam
Egyszerûbb volt, elfogadtam
Jövõm akkor kõbe véstem
Mikor még az útra léptem

Van egy perc, mikor megérzem
Az én-tudat súlyát
Akaratom gyengeségét
Ha önmagával szemben áll

Néha az érzés felébred
S nem várom a folytatást
Kiszállni - odébbállni
Nem hajt más - nem hajt más

És mégis, mikor magamba nézek
Semmi mást nem érzek másképp
Megannyi vágy, ígéret
Hege fel-felszakad, s fáj még
Olyan egyedül érzem magam e térben,
Mint gyermek a növekvõ sötétben
Eltévedtem és félek
Ez az álom az ébredéssel sem ér véget

Évek óta ugyanazt élem
Új köreim fóbiák
Nincs már, ami megkívánna
Teszem, mit más jónak lát

Azt mondták, hogy ez is az élet
Ez a látszat-boldogság
Van mivel idõt elütni
Bolond az, ki többet vár

És mégis, mikor magamba nézek
Már semmi mást nem kérek
Csak nehogy jövõt lássak
Kérdésre választ találjak

Jobb nem tudni, mikor lesz vége
Mint gondolva, mindig a végre
Ha már színként egy marad meg
Mikor eljön és elér